Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Erdélyi beszámoló (2011)

A Kárpátok gyöngye

 

Úgy ragyog, akár a nap – legtöbben mégsem ismerjük fel. A Bice-Bóca Egyesület most megtapasztalta, átélte, érezte. Öt csodás nap a történelmi Erdély szívében: az összetartozás jegyében.

A keddi fél kilences indulást nem tudtuk tartani – ahogy az várható volt. A pakolás kicsit nehezebb volt, mint ahogy terveztük. Zoli bácsi viszont (állandó sofőrünk) felkészült… Negyven ember csomagját kellett bepakolni a buszba. Ezzel nem is lett volna éppenséggel gond, csak hat kerekesszéket is el kellett juttatni Csíksomlyóra. Na igen, ez már nem volt olyan egyszerű feladat.

Zoli bácsi felvette fehér festőruháját, bár nem a mázoláshoz öltözött fel ilyen precízen. Bemászott a buszba, vetődött, csúszott, mászott és pakolt. És indulás előtt még az áldást is megkaptuk Leopold atyától.

250392_227425013960092_5799897_n.jpg

Köszönjük mindazoknak, akik imádkoztak a jó időért, mert megjött Erdélybe is - vagy talán mi vittük magunkkal. Nem is fontos, a lényeg, hogy jócskán megdőlt a csíksomlyói átlaghőmérséklet. A nyári átlaghoz képest (16 fok) minden nap 30 fok feletti napokra ébredtünk. A meleg ruhákra – amit jócskán pakolt mindenki – nem volt szükségünk, szerencsére.

A valódi csoda viszont csak ezután következett. Nem csak gyönyörű helyeket láttunk egy idegen országban, nem csupán kedves emberek fogadtak minket Székelyföldön, több volt ez annál. Böjte Csaba csíksomlyói házában töltöttünk három csodás napot: hihetetlen érzés volt. Megtapasztaltuk azt, amit sokan egész életükön át nem ismernek fel: mi is a valódi összetartozás.

184051_227425387293388_6594352_n.jpg

 

249382_227425430626717_7647099_n.jpg

„Határon túl, de mégis magyar” – ez volt utazásunk mottója. Több mint 800 km-re voltunk hazánktól, mégis otthon éreztük magunkat. Ami egykor hozzánk tartozott, mai is miénk. Az ott élő székelyek nem felejtettek, magyarok maradtak. A távolság nem volt képes legyőzni a magyar szívet.

Sok „bócának” ezt az élményt is nehéz volt feldolgozni. Érezték, hogy ez valami igazán különleges dolog, megmagyarázni azonban nem lehetett. Ezt valóban érezni kell. Nekünk sikerült.

Böjte Csaba házában – ahol árva és hátrányos helyzetű gyermek együtt él - pedig első ízben megvilágosodtunk. Itt tapasztaltuk meg azt az érzést, ami a Bice-Bóca Egyesületet is áthatja, viszont „résztvevő megfigyelőként” most meg is értettük. Nehéz ezt egyetlen szóval kifejezni, hiszen a szív szavát nem mondani kell, hanem érezni. De mégis, talán azt mondanám, ez volt az összetartozás. Az igazi kötelék, ami egy közösséget családdá kovácsol.

Sokszor mondták már Helgának, hogy mi valójában egy igazi család vagyunk. Kívülállóként most mi is találkoztunk ezzel az érzéssel. Több mint nyolcvan gyerek lakik együtt a csíksomlyói házban, ez jócskán nagyobb, mint egy család. Mégis azok, így együtt.

Hogy miért? Mert összetartoznak. Nem azért, mert egy helyről jöttek, ugyanolyan körülmények között, sőt! Bojtorján gondolatai csengnek fülemben ezeknél a szavaknál. Valóban mindannyian mások vagyunk, és mégis hasonlítunk - egy irányba igyekszünk.

Azt hiszem, a másik kulcsszó a kitartás volt. Éjjel utaztunk oda s vissza, és ott sem sokat aludtunk. Mégis figyeltünk egymásra, csapatként csináltuk végig utunkat. Egyik társunk esése után azonnal kiürült egy kettes ülés a buszon, hogy fájó térdét nyugodtan pihentesse. Mindenki egy emberként aggódott érte, de szerencsére nem történt komolyabb baj. Bár azt hiszem, évekig emlegetjük majd, ahogy azt a sok mindent, amit Erdély adott a Bice-Bócának.

A tordai sóbánya „cseppkövei” nem csak nekünk okoztak fejtörést. Idegenvezetőnk is elgondolkozott rajta, mi is a magyar megfelelője. Végül közösen megállapodtunk a „só(csepp)kő” kifejezésben. Ez mindig eszünkbe jut majd. Ahogy az is, hogyan indultunk minden nap útnak. A közös reggelinél az ima mellé székely asztali áldást kaptunk, és szerencsére kávé is mindig segítette ébredésünket.

Gyilkos-tó, Békás-szoros, Csíkszereda, Makovecz-templom, Szent Anna-tó, csíksomlyói kegytemplom, Szováta, Kolozsvár: a sóbányán kívül még ezeket ejtettük utunkba. Vagyis inkább megtapasztaltuk mindezt.

Láthatósági mellényben hat tolókocsival és húsz bócával átkelni a szoroson – azt hiszem joggal mondhatom – nem volt egyszerű feladat. Ahogy a bányában lemenni a sóval lerakódott lépcsőkön sem mondható mindennapinak, sőt. Idegenvezetőnk elmondása szerint még egyetlen Bice-bóca jellegű csoport sem vállalkozott hasonlóra előttünk. De ettől vagyunk azok, akik. Nem egyszerűen egy közösség, hanem család. Helga tudja, mit vállalhat be velünk, nem ijed meg a kihívásoktól.

Oda-vissza éjjel utaztunk, csupán három éjszakát töltöttünk ágyban. A Kárpátok szívében nem volt minden bokorban nyilvános wc, és az ülések sem hasonlítottak a jól megszokott pihe-puha ágyunkhoz. A busz azonban nem a panasztól volt hangos, hanem a székely népmeséktől, és az útibeszámolóktól. Minden segítő készült valami érdekességgel, valamint néhány bóca is vette a bátorságot, és mesélt a történelmi Erdély legendáiról, történeteiről. De hogy ezután se unatkozzunk, előkaptuk énekes füzetünket, és már énekeltük is a szebbnél szebb útidalainkat. A székely himnusz volt a number one.

Azt hiszem, utunk Szovátán teljesedett be. Böjte Csaba másik „otthonában” sok árva és szegény gyermek él, akik talán egész életük során sem kaptak annyi szeretetet, mint mi akár egy nap alatt. Mégis, úgy tudnak szeretni, ahogy az ember nem is gondolná. Ismeretlenként is bizalommal közeledtek felénk - ez kölcsönös volt. A sérültek tiszta szeretete párosult a gyermeki őszinteséggel. Éreztük, ahogy ezek az apróságok vágynak a szeretetre, törődésre, gondoskodásra. Kinyitották kis szívüket felénk, és mi hagytuk, hogy átjárja lelkünket a gyermeki szeretet.

270182_227424973960096_5675327_n.jpg

Bár csak egy „ebédnyi időt” töltöttünk ott, nyomot hagyott bennünk ez a találkozás. Egy újabb gyöngyszem volt ez utunk során, amelynek fénye beragyogta hazautunkat.  

Kétezer kilométer, öt nap, számtalan élmény: röviden így lehet összegezni utunkat. De a számok mégsem elegendőek ahhoz, hogy „nagyságát” kifejezzük. Mi átéltük és éreztük. Segítő és „bóca” együtt tapasztalta meg az élményt, kis családunk ismét meghallotta a szív szavát, ezúttal a Kárpátok szívében.

281352_227425213960072_7794332_n.jpg